Elvégre Róla van szó...

Vagyis elsősorban a kis pocaklakónk miatt indítottam ezt az új blogot, aztán mindenről van itt szó, csak Róla nem... 

Kicsit talán babona is... Itt Görögországban bevett szokás, hogy az első három hónapban nem nagyon beszélnek a terhességről, még a legközelebbi rokonság is csak akkor szerez róla tudomást általában, amikor a kismama a második trimeszterbe lép. 

Első terhességnél ez számomra még elképzelhetetlen  volt, annyira örültünk a hírnek, és annyira új volt az érzés, hogy mindjárt az elején el kellett újságolni mindenkinek. Aztán közben akadt egy-két probléma, az első trimesztert végigfeküdtem, amire a babonásabb rokonság szerint azért került sor, mert "szemmel vertek" az irigykedők. Na mindegy, akár hiszek benne, akár nem, a lényeg az, hogy a következő terhességekkel már óvatosabb voltam minden szempontból. Egyrészt már nem is volt akkora a lelkesedés, másrészt azért én is résen voltam, nehogy a rossz nyelvek "kárt tehessenek" bennünk. 

A mostani hírünkkel különösen óvatosan bántam: sokaknak még azt is elég volt megemészteni, hogy (immár két éve) elváltam, nemhogy egy újabb kapcsolat, és főleg, egy új baba!!! Na nem mintha valakinek is valami beleszólniavalója lenne a dologba, de mégis... És még így is, amikor már nem lehetett tovább titkolni, érdekes reakciókat váltott ki a téma. A hozzánk legközelebb állók, akiknek még esetleg lett is volna joguk hozzáfűzni valamit a dologhoz, ismerve a körülményeket, őszintén velünk örültek. Tényleg nem is vártam ennyire jó reakciókat. Akiknek viszont a legkevésbé van közük az életünkhöz, és fogalmuk sincs róla, hogy egyáltalán kik-mik vagyunk, na, hát hallottam meglepő reakciókat... Még azt is megkaptam, szinte ismeretlenektől, hogy milyen felelőtlen vagyok, hogy be merek vállalni még egy gyereket a mai világban, amikor - szerintük, és nem tudom, honnan szedik az infóikat... - a meglévő hármat sem tudom eltartani... Ja és a párom, anélkül, hogy ismernék, egy senkiházi... Miért is??? Mert felvállalt három gyerekkel, és jelen pillanatban ő gondoskodik az egész "csomagról", holott nem lenne köteles, miközben az, akinek kötelessége lenne a gyerekeiről gondoskodni, magasról le....??? Na mindegy, biztos ők tudják jobban, nekem valószínűleg 38 évesen még mindig nem nőtt be annyira a fejem lágya, hogy dönteni tudnék, hogyan folytassam/folytassuk az életünket... Nem is érdemel több szót az egész, csak valahogy ismét csalódnom kellett az emberekben, és amikor éppen ott tartottam, hogy most már beszélhetnék a terhességem élményeiről, hát valahogy teljesen elvették a kedvemet. Pedig terveztem, hogy ha már a másik hárommal nem volt terhesnaplóm, akkor most itt az ideje, hogy bepótoljam. Bizony, furcsa dolog, nem is telt még el olyan sok év, de bizony már nem emlékszem minden részletre, arra sem emlékeztem pontosan, mikor is éreztem az első kis rúgásokat a hasamban, és abban sem voltam már egészen biztos, hányadik héten láttuk először a babák nemét... Na mondjuk biztos, hogy jóval előbb, mint a 20. hét, amiben most vagyok... Legújabb kis jövevényünk elég szégyenlősnek bizonyult. Ahányszor csak ultrahangra mentünk, bájosan bemutatta nekünk a popóját, úgyhogy abban legalább már biztos voltam, hogy ha nem is tudjuk meg a nemét szülésig, a hátsó fertályáról biztos ráismernék 100 másik bébi között is :D 

Ma már végül nem bírtam tovább, úgy mentünk be az orvos rendelőjébe, hogy közöltem vele, addig nem megyünk haza, amíg meg nem tudom... Már csak azért is, hogy tudjam, mihez kezdjek Fotini kinőtt ruháival, amit a napokban szedtem össze... adhatom tovább, vagy őrizzem még pár évig??? Már így sem férünk el a házban a ruháktól!!! 

Nos, ma nem kellett sokat várnunk, mindjárt az elején látható volt... az orvos szerint legalábbis. De én hiába meresztettem a szememet, nem akart az a "fityegő" látszani, amiben szinte biztos voltam, hogy látszani fog... Aztán amikor közölte a doki, hogy az a bizonyos három csíkocska nem mond nekem semmit? Akkor kezdtem kapisgálni... Mi van, hogy nincs fityegő?? Akkor, csak nem.... lány? Lány... Bevallom őszintén, először nagy csalódást éreztem. Szégyellem, de így van. Egy fiú és két lány után most megint fiúnak kellett volna jönnie. Igen, de ez nem statisztika. És még csak nem is kívánságműsor. És különben is, nem mindegy? Egészséges legyen!!! Csak ezért imádkozom minden nap Istenhez. Mindegyikük. 

Stefanos maga alatt volt. De nincs miért. Továbbra is ő lesz az én egyetlen fiacskám :) A páromnak pedig ki van adva a feladat... Gatya felköt, mert pár év múlva szárnyasbetét gyárat kell nyitnia :D 

Álomszuszék

Már 3 hete, hogy nem dolgozom. Muszáj volt már abbahagyni, fárasztó volt az éjszakázás és főleg a talpalás az állapotomban. Azt hittem, majd ha végre itthon leszek, több időm lesz... Elvégzem az eddig csak halogatott házimunkákat, több időm lesz majd kapcsolatokat ápolni, sőt blogolni is... aha, ahogyan én azt elképzeltem. 

Sajnos világéletemben is túlságosan nagyok voltak az elvárásaim magammal szemben. Aztán mire mentem vele? Csak agyon hajtottam magam, fáradt voltam, elviselhetetlen... Most megfogadtam, hogy nem így lesz. Végre egyszer igenis magammal is foglalkozni fogok.  Ennek örömére három hete csak alszom... na jó, ez így azért túlzás, nem is lehetne 3 gyerek mellett, de azért igenis, most végre kipihenem az elmúlt - hány év is? - fáradalmait. Itt kezdtem el utánaszámolni. 

Utoljára Stefanos születése előtt aludtam ki magam igazán... Aztán amikor megszületett, jött a sokk... az ő alvásigénye már újszülöttként is nagyon kicsi volt, sokkal kisebb az enyémnél... Akkoriban még maximalista voltam... Jobban, mint most. Az, hogy éjjel nem aludtam a baba miatt, még nem jogosított fel arra, hogy napközben elhanyagoljam a házimunkát, ha netán épp alkalmam volt rá. Ugye mondanom se kell, hogy pár hónap alatt kikészültem? De akkor még úgy gondoltam, bírom. A következő két terhességnél aztán már gondolnom se lehetett a pihenésre. Malvinával terhesen az akkoriban kétéves Stefanosnak követtem minden lépését. Fotinivel már könnyebb dolgom lett volna, de akkor meg éppen elkezdtem a főiskolát, így az éjszakai alvást beváltottam a tanulásra, hiszen napközben a nagyokkal foglalkoztam. A főiskola majdnem 4 éve alatt megtanultam napi 4 órás alvással is betelni. Nem is értem, hogyan bírtam. 

A főiskola befejezése után pedig elkezdtem a saját vállalkozásommal foglalkozni, amit szintén éjszakába nyúlva csináltam, hiszen a nappalaim továbbra is a gyerekekről szóltak/szólnak. A vállalkozásból aztán végülis nem lett semmi, mert közbeszólt a gazdasági és a családi válság, a válással más dolgok kerültek előtérbe. Az éjszakázás viszont maradt, és most már nem saját választásból, de sajna csak ez akadt munka gyanánt. 

Hosszú volt az út, ami idáig vezetett, hogy végre újra rendezett körülmények között, nyugodt szívvel megengedhessem magamnak, hogy legalábbis egy rövid kis időre kikapcsolódjak, és végre valahára, 11 év után kipihenjem magam. 

Persze nem egyszerű, mert hirtelen annyi mindent szeretnék csinálni, ami eddig elmaradt. Javíthatatlan vagyok, nem bírok nyugton maradni, úgy érzem, valamit mindig muszáj csinálnom... De a szervezet jelez: elég volt, állítsd már le magad végre!!! És hiába próbálok reggel időben felkelni, nem megy, ha meg mégis, akkor mintha csak ólomból lenne minden tagom, még egy takarót is nehezemre esik megemelnem. Pedig már a bűvös második trimeszterben vagyok, amikor elvileg fittnek és erőtől duzzadónak kellene magamat éreznem. Igen, csakhogy az aluszékony első trimesztert még végigdolgoztam, kevés alvással, és most le kell rónom a tartozásomat - saját magamnak. Előre "dolgozom", hiszen tudom, hogy a szülés után sokáig megint nem lesz rá lehetőségem, hogy kialudjam magam. A házimunka meg megvár.... vagyis nem, mert van egy tündér párom, aki megcsinálja helyettem. Erre mondják, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra - hagyd holnaputánra, mert addig valaki úgyis megcsinálja helyetted :D 

Ja és ha netán elkapna a szégyenérzet, hogy na azért mégis... akkor gyorsan emlékeztetem magam, hogy bizony, én sem vagyok már 20 éves, hiába érzem magam annyinak, és tényleg most veszem észre igazán... egész más volt 11, de akár még csak 5 évvel ezelőtt is terhesnek lenni, és egészen más most. Ezért úgy döntöttem, megérdemlem a pihenést. Aztán meg úgysem sokáig élvezhetem ezt sem, hiszen ahogy nő a pocak, már most kezd egyre kényelmetlenebbé válni a fekvés, szóval addig használjam ki a lehetőséget a sok alvásra, amíg lehet. Mert ugye amit ma megtehetsz... 

Na megyek is aludni! 

Ha a férfiak szülnének...

Az előző bejegyzésben írtam arról a kísérletről, amelyben holland férfiak kipróbálták a szülés fájdalmait. Nos, megtaláltam a videót, lehet nevetni :D