Álomszuszék

Már 3 hete, hogy nem dolgozom. Muszáj volt már abbahagyni, fárasztó volt az éjszakázás és főleg a talpalás az állapotomban. Azt hittem, majd ha végre itthon leszek, több időm lesz... Elvégzem az eddig csak halogatott házimunkákat, több időm lesz majd kapcsolatokat ápolni, sőt blogolni is... aha, ahogyan én azt elképzeltem. 

Sajnos világéletemben is túlságosan nagyok voltak az elvárásaim magammal szemben. Aztán mire mentem vele? Csak agyon hajtottam magam, fáradt voltam, elviselhetetlen... Most megfogadtam, hogy nem így lesz. Végre egyszer igenis magammal is foglalkozni fogok.  Ennek örömére három hete csak alszom... na jó, ez így azért túlzás, nem is lehetne 3 gyerek mellett, de azért igenis, most végre kipihenem az elmúlt - hány év is? - fáradalmait. Itt kezdtem el utánaszámolni. 

Utoljára Stefanos születése előtt aludtam ki magam igazán... Aztán amikor megszületett, jött a sokk... az ő alvásigénye már újszülöttként is nagyon kicsi volt, sokkal kisebb az enyémnél... Akkoriban még maximalista voltam... Jobban, mint most. Az, hogy éjjel nem aludtam a baba miatt, még nem jogosított fel arra, hogy napközben elhanyagoljam a házimunkát, ha netán épp alkalmam volt rá. Ugye mondanom se kell, hogy pár hónap alatt kikészültem? De akkor még úgy gondoltam, bírom. A következő két terhességnél aztán már gondolnom se lehetett a pihenésre. Malvinával terhesen az akkoriban kétéves Stefanosnak követtem minden lépését. Fotinivel már könnyebb dolgom lett volna, de akkor meg éppen elkezdtem a főiskolát, így az éjszakai alvást beváltottam a tanulásra, hiszen napközben a nagyokkal foglalkoztam. A főiskola majdnem 4 éve alatt megtanultam napi 4 órás alvással is betelni. Nem is értem, hogyan bírtam. 

A főiskola befejezése után pedig elkezdtem a saját vállalkozásommal foglalkozni, amit szintén éjszakába nyúlva csináltam, hiszen a nappalaim továbbra is a gyerekekről szóltak/szólnak. A vállalkozásból aztán végülis nem lett semmi, mert közbeszólt a gazdasági és a családi válság, a válással más dolgok kerültek előtérbe. Az éjszakázás viszont maradt, és most már nem saját választásból, de sajna csak ez akadt munka gyanánt. 

Hosszú volt az út, ami idáig vezetett, hogy végre újra rendezett körülmények között, nyugodt szívvel megengedhessem magamnak, hogy legalábbis egy rövid kis időre kikapcsolódjak, és végre valahára, 11 év után kipihenjem magam. 

Persze nem egyszerű, mert hirtelen annyi mindent szeretnék csinálni, ami eddig elmaradt. Javíthatatlan vagyok, nem bírok nyugton maradni, úgy érzem, valamit mindig muszáj csinálnom... De a szervezet jelez: elég volt, állítsd már le magad végre!!! És hiába próbálok reggel időben felkelni, nem megy, ha meg mégis, akkor mintha csak ólomból lenne minden tagom, még egy takarót is nehezemre esik megemelnem. Pedig már a bűvös második trimeszterben vagyok, amikor elvileg fittnek és erőtől duzzadónak kellene magamat éreznem. Igen, csakhogy az aluszékony első trimesztert még végigdolgoztam, kevés alvással, és most le kell rónom a tartozásomat - saját magamnak. Előre "dolgozom", hiszen tudom, hogy a szülés után sokáig megint nem lesz rá lehetőségem, hogy kialudjam magam. A házimunka meg megvár.... vagyis nem, mert van egy tündér párom, aki megcsinálja helyettem. Erre mondják, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra - hagyd holnaputánra, mert addig valaki úgyis megcsinálja helyetted :D 

Ja és ha netán elkapna a szégyenérzet, hogy na azért mégis... akkor gyorsan emlékeztetem magam, hogy bizony, én sem vagyok már 20 éves, hiába érzem magam annyinak, és tényleg most veszem észre igazán... egész más volt 11, de akár még csak 5 évvel ezelőtt is terhesnek lenni, és egészen más most. Ezért úgy döntöttem, megérdemlem a pihenést. Aztán meg úgysem sokáig élvezhetem ezt sem, hiszen ahogy nő a pocak, már most kezd egyre kényelmetlenebbé válni a fekvés, szóval addig használjam ki a lehetőséget a sok alvásra, amíg lehet. Mert ugye amit ma megtehetsz... 

Na megyek is aludni!